Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Kedvenc:)


“Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.” (Victor Hugo)


Számomra ez az idézet sokat jelent.  Bárhol  is vagyok , mindig próbálom magam ehhez az idézethez tartani.  Miért fontos nekem a mondanivalója? Mert úgy érzem benne van az emberség lényege , ami a mai világra nem jellemző. Benne van az egyenlőség ,  odafigyelés , segítségnyújtás.  A sikerorientált emberek nagy többsége pont ennek az  ellenkezőjét vallják. Törtetőn , gátlástalanul másokon átgázolva, érvényesítik akaratukat, saját személyüket. Nem gondolva arra , hogy mások önbizalmát, jó kedvét, hitét, lelombozva a közösségbe több kárt okoznak ez által.

Jó, persze tudom, hogy ez normális emberi tulajdonság ,és attól színes a világ ,hogy nem vagyunk egyformák. De én, mint naív ember, szeretném, ha jobbá válva működnének a dolgok.

Ezért hiszem,hogy minden ember egy kis odafigyeléssel , emberibb hozzá állással  tehet valamit  azért,hogy világunk élhetőbb legyen:)

 

 

 


Gyökértelenül

  • Legalább 30 év telt el azóta,mikor először dolgoztam szlovákiai magyarokkal. Most egy rövid időre megint össze hozott velük a sors . Nekem elsőre kicsit furák voltak csendes, visszahúzódó , befelé forduló természetükkel . Ahogy szótlanul , szorgalmasan a munkára összpontosítva csinálták dolgukat. Aztán elgondolkoztam. Eszembe jutott 30 évvel ezelőtti kolléganőm egy mondata. 
    " Mi gyökértelenek vagyunk. Itt szlovákok vagyunk. Szlovákiába, meg magyarok. Nekünk nincs helyünk igazán sehol."
    És bizony nagyon igazat mondhatott annak idején ez a kolléganőm.
    Valahogy nem tudatosul bennünk,hogy ők is magyarok. Nekik is az őseik ,itt születtek, éltek, haltak meg. Csak a történelem számukra mást írt mint nekünk. Nem voltak olyan szerencsések,mint amilyen szerencsénk nekünk lett.
    És ha jól vissza gondolunk , mi is majd nem erre a sorsra jutottunk.
    Ha városunk polgárai,katonái, vasutasai nem a fogtak volna össze az idegenek ellen 1919-ben , mi is a határ másik oldalán születtünk volna meg. Vannak akik előítélettel, ellenségességgel állnak ezekhez az emberekhez, akik ide Magyarországra jönnek dolgozni. Mintha személyük veszélyt hozna ránk. Vagy elvennék tőlünk a megélhetéshez szükséges munkát. 
    Nem hinném,hogy szándékukban áll bármilyen veszélyes cselekedettel ártani nekünk kollégáknak, ismerősöknek. Élni, dolgozni szeretnének csak. Családjukat, gyereküket eltartani. Hitelüket fizetni. A globalizáció nekünk magyaroknak is megnyitotta a külföldi munkavállalás lehetősségét . Sokunk gyermeke olyan országba szerezte meg diplomáját, amiről 10-20 évvel ezelőtt szülei álmodni se mertek. Voltak, akik kint megszerzett egzisztenciával , külföldön telepedtek le és családjukat is magukkal vitték. 
    Élvezik a munkájukkal, tudásukkal megszerzett elismerést, anyagi javak által szerzett kényelmet. Minden ember erre törekedik .Jobb életre! Ezeknek a határon túl élő magyar embereknek is ez a vágyuk. Békében, nyugalomban, anyagi biztonságban élni. Nekünk pedig , itt élő magyaroknak elfogadni ,megérteni kellene az ő helyzetüket. 
    Büszkék lehetünk múltunkra. És büszkék lehetnénk jelenünkre, jövőnkre ,ha gondolkodásunkat megváltoztatva, felülemelkedünk az ítélkezésen. Ha a város címe :" CIVITAS FORTISSIMA " nem csak a történelemről szólna, hanem a jelenről is. Az összefogásról, ahol egy a lényeg. Az ember! Az a város lenne ahol az emberek egymást nem szlovák, magyar jelzővel minősítenék ,hanem barátként, ismerősként . Nem jobb lenne???

    Elmúlt

     

    A tegnap éjjeli műszak volt az utolsó a gyárban. Eljött ez az éjszaka is. Nem voltam rá felkészülve. Valahogy az eszem tudta, de nem akarta elfogadni. Pedig a felmondási időm alatt sokan megkérdezték, hogy jól meggondoltam e. Szóval az,hogy egyszer le kell adnom a kulcsokat, és búcsút kell vennem a kollégáimtól el fog jönni.
    Ez az éjszaka vegyes érzelmekkel teli állapotban tartott és sokkoló volt számomra. 
    Sajnos nehezen szánom rá magam,hogy a megszokott rutin életet , feladjam és elinduljak az ismeretlenbe.
    De most több hónap gondolkozás után megtettem. Elindultam , mert úgy érzem többre vagyok képes, mint egy gyárban robotolni. Szeretném magam kipróbálni máshol ,másképp. Itt ebben a gyárban nekem már nincs esélyem másra ,csak a kétkezi munkára. Másra vágyom most már. Vannak elképzeléseim, amit szeretnék megvalósítani , de a folyamatos műszak miatt nincs rá időm. 
    Tegnap éjjel számomra nem a munkáról szólt. A búcsúzásról.Elköszönni a barátoktól, a környezettől. Amikor az ember azzal szembesül,hogy szeretik,és féltik az egy nagyon jó érzés. Elkezd fájni a szíve,és minden porcikája a változás ellen küzd. Megkérdőjeleződik döntésének helyessége. Kétségbe esve akarja a régit,mert azt már tudja milyen. Kényelmes , sokszor jó döntés maradni abban a helyzeten amit megszokott ,és szeret az ember. Én a gyárban csak az embereket szerettem. A gépeket, zajt, monotonságot,éjszakázást nem.
    A kollégáim hiányozni fognak. Nehezen engedek közel magamhoz bárkit. De azokat akiket megszeretek, évekig nehezen viselem hiányukat. 
    A tegnap éjjel olyat tapasztalhattam meg ami sokszor ritka egy ember életében. Őszinte, valós, szeretetet, jó kívánságokat. Tiszta ragaszkodást, fájó búcsúzkodást. 
    Éreztem szavaikban a csalódástól, rossz döntésem következményétől való féltést,és azt,hogy visszavárnak. Nehéz ilyenkor az érzelmeken uralkodni.Nekem nem sikerült. Nem szégyenlem bőgtem. Még nem tudom,hogy döntésem milyen hatással lesz életemre. Azt se,hogy új helyemen milyenek lesznek a kollégák. De azt tudom ,hogy az embernek muszáj néha nehéz döntéseket hoznia, ha másra vágyik, mint amiben van. Néha a biztosat fel kell adnia, és elindulni az ismeretlenbe.Merni kockáztatni, mert másképp soha nem jön el a vágyott élet. Megmarad a nyugodt, örömtelen , szürkeségben . Mostanra már tudom ,hogy az én világom nem a gépek monoton zaja. Mernem kell feladni a biztonságomat , ha másképp szeretném az életemet élni. 
    Köszönök mindent kollégáimnak, amit az eltelt 9 év alatt kaptam tőlük. 
    Köszönöm,hogy megismerhettem őket,és együtt dolgozhattam velük. Sok szép közös emléket kaptam tőlük.Kívánom,hogy legyen erejük ,kitartásuk, jó kedvük egészségük a gyárban végzett munkához. 
    Mindent köszönök:)

    Egy anya mindent megtesz

     

    Nehéz úgy írni,hogy ne sértsem meg a másik ember érzését, magánéletét.
    Így csak a gondolataimat írom le. 
    Szóval. Mit érezhet egy anya , aki egyedül neveli a gyerekeit. Gürizik,hogy mindenük meglegyen . Dolgozik,hogy iskolába járhassanak .Jobb életük legyen. 
    Aztán derült égből villámcsapásként éri a hír,hogy az egyik gyereke beteg .
    Nem is akármilyen betegség amit diagnosztizálnak a fiúnál. Csontrákkal kell felvennie a harcot.. Kell ennél rosszabb hír egy anyának?
    Fogalmam sincs mi játszódhatott le benne abban a pillanatban,mikor megmondták neki .És azt se tudom elképzelni mit érezhet ilyenkor egy kamasz fiú, aki még alig élt. Aki bulizni, élni, csajozni szeretne. Akinek még az életet tiszta szívvel élveznie kellene.
    Ilyenkor mindenkibe felmerül a kérdés. Miért a jó emberekre mér Isten ekkora csapást? Miért azoknak ad ekkora terhet, akiknek amúgy is van? Miért gyereknek kell szenvedni,mikor van rengeteg gonosz ember, aki megérdemelné a megpróbáltatást, szenvedést? Mit tudok én, aki csak ismerős vagyok ,ebben a helyzetben értük tenni? Erős lesz e az anya ,végig nézni fia harcát? Jó kérdések ezek ,és a választ csak Isten tudja. 
    Azt mondják az okosok,hogy minden okkal történik az életünkben. Elhiszem. Talán oka van annak is,hogy egy gyereket,és anyát ,és a hozzájuk tartozókat ekkora megpróbáltatásnak teszi ki az élet. De mit akar a sors ezzel üzenni? Vagy a betegségnek nincs üzenet? Csak jön? Nem hinném. Minden betegségnek lelki eredete van,és üzen nekünk embereknek,hogy hol a baj. 
    Gyógyszerek , kórház nélkül nincs gyógyulás, de ha a test mellett a lelket is gyógyítanánk talán gyorsabb, sikeresebb lenne a felépülés. Megpróbáltatásokkal idegőrlő várakozásokkal , teli időszak vár rájuk. Nehéz, gondokkal, akadályokkal teli sors jutott részükre . De hiszem,hogy jól fogják venni az akadályokat , és tartogat az élet számukra sok közösen eltöltött pillanatot is. 
    Idővel minden rendeződik , és békében ,szeretetben tervezhetik a jövőt.
    Nem szabad feladni a reményt,és hinni kell a gyógyulásban. Mert az erős hit, csodákra képes! És csoda van!

    Két világ közt

     

    Nagyon régen ,még fontos volt számomra,hogy mindenki kedvébe járjak,mindenkinek megfeleljek. Próbáltam igazodni a többi ember igényéhez, elvárásaihoz.Báb voltam, aki azt hitte más ember okosabb, jobb, talpra esettebb . Aki hitte ,hogy férje több. Ha őszinte akarok lenni, belerokkantam.Totális összeomlás következett be a magánéletembe ,és az emberekbe vetett hitembe is. Csalódás , kétségbeesés, közösségtől való elszigetelődésben éltem napjaimat. Gondolataim mindig azokon az eseményeken kattogott amik kiváltották életemben az összeomlást." Miért?"
    Abban az időben a munkába menekültem ,és kerültem az embereket. Válaszokat kerestem kérdéseimre,hogy megtudjam az okát életem 180 fokos változásának. 
    Nagyon sok időbe került még rájöttem a titkokra.
    Minden spirituális fejlődés kezdete egy nagy törés az életben. Amikor megkérdőjeleződik addigi életed , gondolkodás módod,és te döntesz merre indulsz el.
    Nekem , akkor 40 évesen következett be. Sok volt a sokk, de túl jutottam rajta. 
    Voltak emberek, akik a közösen élt világot elhagyták,és külön utakon indultak el. De helyettük mások léptek be az életembe. El kellett fogadnom,és most már tudom, hogy ennek így kellett történnie. Én miattam. 
    Annak idején pénztelenség,és állandó félelemben éltem. Valami gát akadályozott abban ,hogy higgyek ,és bízzak magamban. Gondolataim beszűkülten csak a pénzre ,és a munkára összpontosult. Nem igazán ért sok öröm akkor az életben.
    Aztán rájöttem,hogy van kiút ebből az állapotból. Kicsi, apró lépésekkel, lehet a körülményeinken változtatni. Csak akarni kell,és elfogadni,hogy nem megy egyről, kettőre. Évek, vagy egy élet kell hozzá.
    Olvasni , előadásokra kezdtem járni. Emberekkel kezdtem beszélgetni, akik segítettek életem kérdéseire a választ megtalálni. 
    A beszélgetések, olvasmányok aztán meghozták számomra a jobb , szebb életet. Régóta dédelgetett vágyaim valóra kezdenek valóra válni. Boldog vagyok. Vannak még előttem leküzdésre váró akadályok ,de ez az élet.
    Mára már vannak terveim, hiszek magamba ,és tudom sok mindenre vagyok képes. Szeretem az embereket. Látom kínjukat,és próbálom a tapasztalatomat átadni nekik. Jobb életet szeretnék mindenkinek. 
    Most már nincs megállás! Tanulnom kell életem végéig ,mert a szellemi fejlődés nem állhat meg. Irigylem akik ragyognak az örömtől, boldogságtól. Akik sikeresek , és kiélhetik az önmegvalósítás örömét. De tudom,hogy nekem még sokat kell tanulnom. Hálás vagyok az életnek a nagy pofonért , ami elindított ezen az úton. És hálás vagyok mindenkinek ,aki életemben szerepet játszott. Tőlük lettem olyan ember, amilyen vagyok. Hálás vagyok anyámnak, akit sokszor nem értettem meg,mert mindenkiben a jót látta. És hálás vagyok ,hogy már nem úgy élek,mint akkor 10 éve. 
    Tudom,hogy életemet akarattal, kitartással, szeretettel, örömmel, szép gondolatokkal, cselekedetekkel, még jobbá tehetem.És meg is teszem! Mert tőlem függ,hogy milyen életet élek.

    Szeretet nélkül élni őrület

    https://www.youtube.com/watch?v=8fRPf8s3zCc

    Szét hullott családok


    Nem tartom magam jó anyának. A gyerekeimmel állandóan vitám van. Talán generációs probléma csak , de az is lehet,hogy teljesen más.s Nem érzik érzik tanácsaim, cselekedeteim mögötti jó szándékot, tapasztalatot. Mennének a saját fejük után. Talán mi is ilyenek voltunk:)
    Ahogy beszélgetek más velem egyidős szülőkkel vannak akiknél ez a szülő- gyerek kapcsolat még rosszabb, vagy teljesen megszűnt.
    Mi lehet az oka? Ezen töröm az agyam már egy jó ideje.. Mit kellene nekik, vagy nekem tennem, hogy utódaink megértsék nem rosszat akarunk. És mi vezethetett el egy szoros kötelékkel , rendelkező családot a széthúzáshoz, elidegenedéshez?
    Mi szülők hibázhattunk?
    Ha vissza gondolok azokra az évekre, amikor kicsik voltak a gyerekeim előfordulhatott ez is. Akkoriban eléggé zűrös volt az anyagi hátterünk, ami miatt állandóan dolgoztam. Nem kaptak meg mindent, de próbáltuk megadni amit csak tudtunk. Talán ,ha többet játszottam , beszélgettem volna velük más lenne a helyzetünk?
    Vagy bárhogy is cselekedtem volna annak idején a kapcsolat romlása mindenféleképp bekövetkezett volna? Nem tudom:(
    A világ amiben élünk nagyon anyagias, erőszakos lett. Olyan iramot diktál a média ,és a divat, amit sok szülő nem képes követni. Megteszi amíg bírja. Erőn felül bevállalunk hitelt, plusz munkát annak reményében,hogy gyerekünk értékelni fogja fáradozásunkat. Képesek vagyunk nekik megadni azt, ami számunkra lehetetlen. De meddig lehet ezt így csinálni? Eljön az idő mikor belefáradunk. Nem bírjuk az iramot ,és a lehetősségeink is korlátozottak lesznek. Rájövünk, hogy nem jó úgy ahogy eddig támaszt nyújtottunk számukra. Szeretnénk, ha a saját lábukra állnának . Mennyire hajlandóak ők ezt elfogadni? Az én gyerekeim elfogadták. Néha vannak nézeteltérések,és viták ,de azt érzik,és tudják,hogy jót akarok. Aztán vannak azok a felnőtt gyerekek akik nem értik, miért hozták szüleik ezt a döntést. Anyjuk , apjuk ellenséggé válik számukra az által,hogy a megszokott kényelmet, igényeiket nem akarja már a szülő kielégíteni. Gyűlölködés, viszály , utálkozás ,unokákkal való zsarolás teszi tönkre azt a maradék jót ami még fellelhető ezekben a kapcsolatokban. Az ilyen mentalitással , felfogással rendelkező emberek olyan neveltetést adnak gyermekeiknek ami szerintem semmi jóra nem vezet. Egy olyan erkölcsi mintát látnak otthon a szülőtől ami a jövőjüket ,és a szülő jövőjét is lényegesen befolyásolja. Az a szülő, aki arra neveli gyerekét,hogy anyagi,és kényelmi szempontok alapján szeresse, vagy gyűlölje nagyapját, nagyanyját, vagy bármelyik rokonát saját maga alatt vágja a fát. Idővel megtapasztalhatja azt a fájdalmat, magányt, veszteséget, megaláztatást, amit a követelődző anyagias egója miatt szülei átéltek az évek során . Mikor maga tehetetlen, beteg , ápolásra szoruló , idős korában vissza gondol életére talán rájön hol hibázott, de akkor már késő lesz. Talán rájön. De az is lehet,hogy értetlenül , tele fájdalommal csalódottsággal egyedül indul el azon az úton,hol jó lenne ha valaki fogná a kézét.
    A Földtől való búcsúzásként utolsó sóhajában szomorú gondolattal távozik. "Pedig én mindent megtettem! Miért ??"

    Egy kis gyakorlás nem ártana:)

    https://www.youtube.com/watch?v=DsIcYBCNjMc

     

     

     

    Szerintem ezek a gyakorlatok  nagyon hasznosak , és valóban meghozzák az embernek azt a boldogságot, amirevágyik.  Nem tűnek nehéznek, de egy fárasztó, stresszes napon, amikor depis, ideges, feszült vagyok nehéz a jót észre venni. Gyakorolni, gyakorolni, és nem feladni. És idővel  rájön az ember, megérte:)