Miért nem tudom megtenni, amit már ésszel elfogadok, megértek,és mégis mindig előtör belőlem?
Talán öregszem,és érzem én is már az elmúlást? Talán már tudom,hogy semmi nem tart örökké? Talán elfogadtam a tényt,hogy öregszem, de csak racionális eszem, ami tisztában van ezzel. Talán félek az idős kornak attól az állapotától,hogy másokra lehetek későbbiekben utalva? Vagy lelkiismeret furdalásom van , amiért nem tettem meg mindent ezelőtt 2 éve anyumért. Nem tudom:( De nagyon rossz,hogy nem tudom őt elengedni. Jön egy pillanat, egy érzés, egy gondolat, egy dal és bőgök. Akkor ,és ott ahol vagyok. Nem érdekel látja,és mit gondol.Nem tudom vissza tartani sajnos:( Szeretném,ha nem így lenne. De mit csináljak? Ha van élet a halál után, és ő figyel engem,ugyan mit gondol? jó ez neki? És persze a többi szerettemnek, akik már vele vannak? Talán az a baj,hogy már nem lehetek gyerek? Már nincs aki éreztesse velem a tapasztalatlan , okíitásra szoruló fiatal énemet?
Tudom. Most karácsony van,és szép gondolatokat kellene megosztanom veletek. De így a konyhában ülve,és a holnapi napról ábrándozva megint anyu jut eszembe. Mert ő volt az aki szerette a családi összejöveteleket. Várta,és arról beszélt,hogy milyen jó lenne egy nagy közös ház, amiben együtt lakhatnánk. 
Tudom,hogy ez nembiztos, hogy jó ötlet, de amikor az ember ritkán látja szeretteit, szeretné ha az a kevés idő jól telne el. Szóval bárhogy is szeretném, nem megy. Bennem van ő ,és még élek bennem is lesz. Mert tőle kaptam ezeket az érzéseket , gondolatokat , normákat. Nem bánom ! Holnap,ha össze jön a család ,és együtt leszünk, gondolatban ő is,és a többi szeretteim is velünk lesznek.