Itthon, Magyarországon egyre több a válás.Már nem tolerálunk , nem nyelünk úgy mint szüleink, nagyszüleink. Talán hamarabb is bedobjuk a törülközőt mint kellene. Nem törődve semmivel , egy dologra összpontosítunk . Hogy a mi akaratunk , érdekünk győzzön a másikéval szembe. Erővel, rafinériával mindent bevetünk annak érdekében, hogy a másiktól amit csak lehet kicsikarjunk. Sokszor nem is az igazságosság, vagy a anyagiak miatt. Épp csak azért,hogy fájdalmat okozzunk. Káröröm,és kielégülés enyhíti sértődöttségünket a másik vergődését, kínját látva. De számomra felfoghatatlan , és elfogadhatatlan amikor gyerekeket vonnak be a szülők ebbe a játszmába. Az amikor pénzzel, vagy bármi mással az egyik szülő a másik ellen hangolja közös gyermeküket. Ez a nevelési mód szerintem kihat a gyerek egész életére.
Ilyen neveltetéssel nem hiszem,hogy sok jót várhat bármelyik ős idősebb korában ha segítségre lenne szüksége.De mi a helyzet,ha két közös gyermek van egy családban?
Míg régebben egyértelmű volt ,hogy a gyerekek az anyjuknál vannak igazán jó helyen, ez az álláspont mára megváltozott.
Mert előfordulhat az is ,amikor az apa nagyobb odafigyeléssel, szeretettel tanítja, neveli a csemetét mint a nő, aki addig az anyai szerepet betöltötte.
És az is előfordulhat,hogy a két közös gyermeket szét választva , mind két szülő felelősséget vállal egy -egy gyermekért. Nem tudom ki találta ki ezt a megoldást és mit szólnak hozzá az okos gyermek pszichológusok. Bennem felmerült egy kérdés. Nem okoz ez a fejlődésükben valami káros hatást? Nem elég nagy trauma a szülők szét válása? A biztonság, stabilitás mellet , még a testvéri kötödés elvesztése is? Bele gondolt már valaki az ilyen gyerekek érzéseibe? Nem lehet magányos annak a kicsinek, kamasznak az élete, akit még a testvérétől is elszakítanak ? Tudom. Van láthatás,és nyári, téli szünet. És ez elég? Vagy csak arra jó ,hogy azt gondoljuk mindent megtettük a gyerekek érdekében. 
Ha végig gondoljuk saját életünket , rájöhetünk arra,hogy akikkel nem vagyunk naponta együtt azokkal egy idő után már nem ápoljuk a kapcsolatunkat Valahogy elmaradnak a közös élmények, beszélgetések. Ahogy látom, ez jellemző a ketté választott gyermekekre is. No , de mi lesz akkor ,ha felnőnek? Lesz összetartozás, egymásra odafigyelés? Közös karácsony ,és testvéri kötődés? Vagy mind kettő számára egy idegen többet fog jelenteni?
Ezek a gyerekek felnőtté válásuk után , milyen képet látnak maguk előtt a családról? Hogy fogják elképzelni a közös életüket egy másik emberrel,és a gyerekeikkel? Nem hiszem,hogy lesz konkrét kép. Inkább sok minden más. Bizonytalanság, félsz, magány, vágyakozás. Remény, sérülés, csalódottság. 
Nem érdemel meg egy ember se ilyen jövőt. A válás elkerülhetetlen sokszor. De talán saját ,önző érdekünket háttérbe szorítva a gyermekek érzelmi életét nézve kellene döntenünk.
Ebben minden szülőnek egyet kellene érteni . Hisz csak az a jó szülő ,aki figyel gyermekére. Aki jót akar ,és tesz is azért,hogy jó példával szolgáljon.
A gyerekből olyan felnőtt válik, amilyenek mi vagyunk. Mert a mi érzéseinket, gondolkodás módunkat, látásmódunkat , mi tápláljuk beléjük. Velünk nőnek fel,és tőlünk tanulnak. 
Hát mutassunk példát. Ügy ,hogy büszkék lehessünk rájuk ,és saját magunkra is:)