Én hiszek a reinkarnációban. Hiszem, hogy minden előző életünkben tanulunk valami újat, addig ismeretlent. Azért kapjuk az élettől azokat a feladatokat, amit kapunk, hogy tapasztaljunk. Megértsük azokat az összefüggéseket amik ugyan láthatatlanok, de hatással vannak ránk és környezetünkre. De ehhez nagyon- nagyon sok életnek el kell telnie. És addig mi van? Igazából csak sejtem. Úgy gondolom azok az emberek akik nagyon az életeik elején járnak esendők. Megbotlanak, felállnak és próbálkoznak. Hibákat követnek el és szenvednek.Megkapnak minden rosszat az élettől. Alkoholizmus, drog, börtön. Megalázzák és elítélik őket.Kiközösítik és beskatulyázzák. Nincs még meg nekik az a bölcsesség, tapasztalat amire a sok életet megélt embertársaik már számíthatnak. Vannak akik igyekeznek, mert ők is szeretetre, odafigyelésre, kedves mosolyra vágynak. És persze vannak akiknek a szenvedés marad osztályrészül ezen a világon most. Akiken nem tudsz segíteni, mert nem jött még el az idő. Nem tehetsz érte semmit, csak figyelsz. Hátha valamikor mégis könnyebbé teheted sorsát. És mi van azokkal akik hibáztak, de kemény kitartással jobb sorsot kaptak most? Elfogadjuk, megértjük, segítünk nekik? Vagy múltjuk miatt elfordulunk tőlük? Emlékezve megbotlásaira , vad, korszakára esélyt se adunk neki ,egy más világ táruljon fel előtte? Nem inkább méltányolni kellene igyekezetét? Hinni, akarata , kitartása erejében? Biztatni és dicsérni? Fogni a kezét és vezetni? Hisz mi is ilyenek voltunk annak idején még ha nem is emlékszünk rá. Nekünk most az lenne a dolgunk. Hisz abban rejlik az erőnk. Segíteni, bízni és hinni. A múltját elfeledni és a jelenét nézni. Mert ezeknek az embereknek még a jelen törékeny nagyon. Hisz ismeretlenben tapogatóznak. Egy olyan világ részesei lettek ami számukra még sok , sok szokatlan új dimenziót nyit meg. Mi pedig attól leszünk erősek, hogy észre vesszük félelmeiket , gátlásaikat és nyitott szívvel nyújtunk nekik segítő kezet.