Most , 51 évesen érzem először,hogy olyan munkám lehetne amit szeretnék és szívesen csinálnék.
    Hosszú és fárasztó út van már mögöttem, de nem panaszkodom. Egész biztos vagyok benne, hogy azokra az akadályokra, kihívásokra mind szükségem volt ,hogy azzá váljak aki most vagyok. Meg kellett tanulnom a fegyelmet, kitartást, felelősség vállalást. És most itt a lehetősség. Amiről már rég álmodozok. Emberekkel foglalkozhatnék , ha megadatik ,hogy megkapjam az állást. Tudom,hogy nem lesz könnyű, mégis szívesen vállalom a kockázatot. Tisztában vagyok, hogy ezt a lehetősséget nem csak magamnak köszönhetem. Minden ember , állat , pillanat, történet ami az elmúlt 10 évben bekövetkezett az életemben hozzájárult. Még azok is, amik fájdalmat , csalódást okoztak. Mára már tudom, hogy azoknak volt a legnagyobb hasznuk. Meg volt a maguk üzenete , amire nekem szükségem volt. Most életem pozitív irányt vett. A párom mindenben támogat és segít. Mellette tanulhattam és ő biztatott a gyár otthagyására. De a kétségek bennem vannak. Így több mint 50 évesen tud az ember változtatni ? Van benne annyi rugalmasság, akarat, energia ami átsegíti az új élet nehézségein? Meg tudja szokni a gyári munka megszokásai után , az önálló kreativitást, gondolkodást igénylő munkát? Képes beilleszkedni egy olyan kollektívába ahol az emberek gondolkodás módja teljesen más, mint amit eddig tapasztalt. Tudom , kevés vagyok és sokat kell tanulnom. És félek. Félek ,mert nagyon akarom és felék, mert megakarok felelni. Nem szeretnék csalódást okozni. Tudom , a megszokást, rossz tulajdonságokat, berögződéseket tudatosan odafigyelve lassan leküzdi az ember. Csak akarni kell és figyelni az okosabbakat. Hogy mit hoz a jövő még titok. Én bízok a szerencsémben és reménykedek. Mert most már tudom, hogy másra is képes vagyok, mint a gyári munkára.