Ahogy öregedett anyum, egyre többször mondott olyan dolgot  amit én még  fiatalon nem értettem.  Furcsálltam és talán kicsit is idegesítő volt számomra  sokszor  elképzelései  a világról, életről. Most, hogy én is beléptem a középkorúak táborába kezdem átélni és megérteni őt. Nagyszüleim és nővérem halála után ő ott maradt egyedül szülővárosomban. Még én 20 km-rel távolabb éltem akkor még férjemmel és a két gyerekkel. Ha volt  időnk  kimentünk  hozzá,de azaz  idő mit ott töltöttünk csak egy pillanat lehetett számára a magányosan eltöltött órákhoz, napokhoz képest. Most kezdem megérteni azt  amit annak idején hülyeségként kezeltem.  Vágyott egy nagy házra ahol mi, a gyerekeinkkel  közösen és vele élhettünk volna. Egy kis kert,  egy kis udvar és egy garázs, ahol volt férjem maszekolhatott volna. Együtt lett volna a család. Közös ebédek, vacsorák. Közös kerti munka  és közös ünnepek. Most,hogy felnőttek a gyerekeim, most  így 50 évesen érzem,tudom mennyire rossz volt számára a magány. Mennyire feleslegesnek és üresnek érezhette napjait. Nem volt aki egy kis boldogságot, ricsajt  okozott  a   csendes lakásban. Mára már nekem is nagyok a gyerekeim. Élik a saját életüket. Lányom Pesten, fiam itt a városban  a barátnőjével. Tudom nem lenne jó ha együtt élnénk mind, mert kell  a szabadság, önállóság. A generációk közti  nézeteltérés, súrlódás  akár meg is mérgezhetné kapcsolatunkat. Bele kell törődnöm, hogy felnőttek és egyre ritkábban igénylik segítségemet. Talán így van ez jól. Örülnöm kell  annak a kicsi időnek mit közösen eltöltünk. Elfogadni  döntésüket és támogatni  elképzeléseiket.  Anyum álma nem valósult meg. De bízom, hogy az enyém megfog. Egy kis parasztház vidéken, ahová majd gyerekeim,unokáim  mindig szívesen jönnek ha lesz szabadidejük ,mit velem akarnak eltölteni.

Utólsó közös képünk:(