Egyszer , nagyon rég volt egy női foci csapat. Nem volt az komoly, csak a hecc kedvéért álltak össze játszani. Élvezték a játékot, és a sok jó élményt. Semmit nem vettek véresen komolyan . Mégis! Sikereket , elismerést értek el kevés szakmai tudással. Mi volt a titok? Talán az összetartozás, lelkesedés, akarat , lazaság, csapatmunka. A jó kedv, és a szeretet,amivel egymást inspirálták jó teljesítményre.
Aztán egyszer csak vége lett. Persze mint mindennek ennek is oka volt. Kiöregedtek, munkahelyet változtattak . Férjhez mentek, szültek. Voltak akik külföldön próbáltak szerencsét,és azóta is ott élnek.
Aztán , hogyan történt , nem tudni, de 30 év elteltével egy jó tündér segítségével szerveztek egy találkozót. Ki volt a tündér , nem tudni. A lényeg ,hogy ennyi év elteltével megint össze jött a banda. Jó volt felidézni a régi időket ,és jó volt megint látni azokat az embereket, akikkel sokat nevettek, , bohóckodtak együtt.
Késő éjszakába lett vége a nosztalgiázásnak, anekdotázásnak.
Kattogtak a fényképezőgépek, és megosztották egymásnak , itt a facén az elkészült fotókat.
Idén egy páran megint szerettek volna egy összejövetelt.
nekem adták ki házi feladatnak a szervezést. Fogalmam sincs miért. De megpróbáltam. Mi lett az eredmény? Feladtam. Páran megtiszteltek, azzal, hogy válaszoltak.De a többség még arra se méltatott. Nem értem az embereket. Sok az amit ilyenkor kér az ember? Legalább egy sort a válaszával. Sokszor sír a nép, hogy nincs hová mennie . Nincs kivel beszélgetni ,kikapcsolódni. Nincs lehetősség bulira, meg szalonna sütésre. Csak a munka , meg a lakás. Aztán, ha van rá lehetősség, még se tesznek az unalom ellen. Hát ilyenek vagyunk. Sírunk, unatkozunk, nyüglődünk. Aztán szépen beletörődünk állapotunkba, mert ez a kényelmes.
Tenni kell a tartós,mozgalmas életért. Csak úgy lesz mire emlékeznünk:)