A kicsi gyerekeim felnőttek. Persze ettől még az én kicsi gyerekeim.
Már mind kettőnek van párja és élik a saját életüket. Pár hónappal ezelőtt a lányom és a párja nagy bejelentéssel lepte meg az egész családot. Valahogy számítottam már rá, de mégis fura volt, hogy a pici lányom édesanya lesz. Még a mai napig fura. Talán azért, mert ritkán látom őket. Tőlem 90 kilométerre élik a mindennapjaikat. Nem vagyok részese annak az első kilenc hónapnak ami meghatározó lehet a baba egész életének. Nem segíthetek a konyhába, bevásárlásba, kutya sétáltatásba és sok egyéb másba. Nem érezhetem az uncsim mocorgását a pocakján keresztül. Nem énekelhetek neki már most dalokat. No jó ! Az nem is biztos, hogy jó ötlet, ha én a borzalmas hangommal dalolásznék szegénykémnek. Lemondás. Ez rossz nekem. Lemondás a 9 hónap várakozásáról. A készülődésről, vásárolgatásról, tervezésről. Lemondás a gyermeknevelésben való részvételről. Mert jó esetben is csak egy napos nagymama leszek. Ez pedig rossz érzés. Tudom. Mindig azt mondtam neki, hogy menjenek. Ne legyenek földhöz ragadtak. Próbálkozzanak máshol boldogulni. Ha érzik a késztetést menjenek külföldre dolgozni. Most mégis még ez a 90 kilométer is nagy távolságnak tűnik. Mintha világ végén élnék tőlük. Lassan megértem anyámat. Kezdek vele eggyé válni. Egy nagy ház kellene ahol együtt élhetnénk. A lányomék, fiamék és én. Kutya, macska, meg ami még jön. Tudom, hogy ez álom. Mert nekik más az elképzelésük. De szép álom. Az a helyes ha külön élik a saját elképzelésük szerint az életet. És én amiben tudom támogatom őket. Mert egy anyának és nagymamának az a dolga.