Én úgy gondolom,hogy ember barát természetű vagyok. Ha valaki segítséget kér, egész biztos számíthat rám. És szeretek is segíteni. Ebben anyámra hasonlítok. Ő volt ilyen természettel megáldva. Ő volt az , aki mindig mindenkinek , mindent elintézett. Kiönthették neki az emberek szívük, lelkük örömét, bánatát , mert türelemmel végig hallgatta szavukat.
Nekem azért sokszor nincs mindenkihez, mindenhez kedvem, türelmem. Talán a húzós , fárasztó meló teszi, de sokszor szeretek elvonulva, magamba lenni a gondolataimmal. 
Ettől függetlenül, feldob ,és jó érzéssel tölt el,ha valaki nekem mondja el életének történetét,és hétköznapi problémáját.
Ha kíváncsi a véleményemre , gondolataimra,és megtisztel a bizalmával. Mi ez, ha nem pozitívum , rám nézve? Maga a tudat , hogy kis odafigyeléssel, türelemmel , másoknak erőt adhatok az elkeseredéssel teli időszakukban ,számomra is erőt ad. De , felmerült bennem egy kérdés. Meddig jó,nekem ,és a másik embernek ez az állapot? Van olyan,mikor fel kell adnom ,és hagynom, hogy a másik egymaga maga járja végig élete történetét? Tehetetlenül nézzem állandó harcát önmagával,és a világgal? Vagy semmivel nem törődve , tartsak ki,és segítsem őt ? Most kezdem érteni spirituális tanítóm bölcs mondatát, mikor kifejtette, az élet a tapasztalásról szól. Azért születtünk,hogy tapasztaljunk, tanuljunk. Mindannyiunknak. Senkit nem lehet megóvni, megvédeni azoktól a érzésektől, eseményektől, aminek az életében be kell következnie, hogy megtanulja feladatát.
Bármennyire szeretném , ha élete jól alakulna ,és bárhogy fognám a kezét , el kell ,hogy engedjem. Neki magának kell harcát megvívnia . És a lecke amit az élet nekünk felad sokszor göröngyös, fájó, nagy pofonokkal járó úttal van egybekötve.
Néha még akkor is, ha luxus kocsiból , barátokkal körül vett mosolygó arcú ismerősünk integet felénk vidáman.
Mert nem tudhatjuk ,hogy legbelül mélyen a lelkében mit érez,mi zajlik le benne.