Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Az unokák Isten ajándékai jutalmul azért, mert szülő voltál.


Nagymama lettem

 

A kicsi gyerekeim felnőttek. Persze ettől még az én kicsi gyerekeim.
Már mind kettőnek van párja és élik a saját életüket. Pár hónappal ezelőtt a lányom és a párja nagy bejelentéssel lepte meg az egész családot. Valahogy számítottam már rá, de mégis fura volt, hogy a pici lányom édesanya lesz. Még a mai napig fura. Talán azért, mert ritkán látom őket. Tőlem 90 kilométerre élik a mindennapjaikat. Nem vagyok részese annak az első kilenc hónapnak ami meghatározó lehet a baba egész életének. Nem segíthetek a konyhába, bevásárlásba, kutya sétáltatásba és sok egyéb másba. Nem érezhetem az uncsim mocorgását a pocakján keresztül. Nem énekelhetek neki már most dalokat. No jó ! Az nem is biztos, hogy jó ötlet, ha én a borzalmas hangommal dalolásznék szegénykémnek. Lemondás. Ez rossz nekem. Lemondás a 9 hónap várakozásáról. A készülődésről, vásárolgatásról, tervezésről. Lemondás a gyermeknevelésben való részvételről. Mert jó esetben is csak egy napos nagymama leszek. Ez pedig rossz érzés. Tudom. Mindig azt mondtam neki, hogy menjenek. Ne legyenek földhöz ragadtak. Próbálkozzanak máshol boldogulni. Ha érzik a késztetést menjenek külföldre dolgozni. Most mégis még ez a 90 kilométer is nagy távolságnak tűnik. Mintha világ végén élnék tőlük. Lassan megértem anyámat. Kezdek vele eggyé válni. Egy nagy ház kellene ahol együtt élhetnénk. A lányomék, fiamék és én. Kutya, macska, meg ami még jön. Tudom, hogy ez álom. Mert nekik más az elképzelésük. De szép álom. Az a helyes ha külön élik a saját elképzelésük szerint az életet. És én amiben tudom támogatom őket. Mert egy anyának és nagymamának az a dolga.


Feltörtek az emlékek

Egyszer nagyon régen, amikor még a gyerekeim még rám voltak utalva,és én gondoskodtam a szórakoztatásukról sokat járt az agyam.
Hol találok hasznos , jó programokat nekik ami leköti őket. Volt amit rövidebb ideig,és volt amit évekig élveztek, szerettek. A lovaglás évekig megmaradt egyik kedvenc elfoglaltságuknak.Imádták ezeket a négylábú csoda szép állatokat,és azokat az embereket akiket ott a város szélén lévő lovardában megismertek. Akkor 10-15 évvel ezelőtt nem volt még ennyire elterjedt a lovaglás. Sokan nem engedhették meg maguknak.Mi se:( Próbáltam valahogy mindig kispórolni a rávalót, de egy idő után beláttam, nem megy. 
A múlt hétvégén, a város melletti faluban volt lovas program.Már csak ketten a párommal mentünk ki, mert a gyerekek felnőttek,és külön életet élnek. 
Ahogy ott álltam megint az állatok közelében előjöttek az emlékek. 
Az istálló, széna illata. Képzeletben láttam megint a vágtázó lovak csoportját,és magam a gyerekeimmel. Láttam ahogy lányom , és a fiam a lovak hátán ülve integetnek nekem,és elindulnak az erdőbe . Láttam magam előtt Zoli bácsit, akitől csak jót tanulhattak,és mindig türelmes volt a gyerekekhez. Jó volt vissza gondolni. De közben szomorú is. Mert , fájt,hogy csak kis időre adhattam meg nekik a természet, állatok közelségét,és a mozgás lehetősségét.Elgondolkodik ilyenkor az ember. Vajon másképp alakult volna az életük,ha huzamosabb ideig lettem volna képes finanszírozni ezt a csodás tevékenységet? Szerintem igen. De akkor nem volt más választásom.
Ez a kis idő amit akkor annak idején ott eltöltöttünk jó volt. Élveztük minden percét. Lehetősséget adott arra,hogy gyerekeim lássák. Nem csak tv,és panel van a világon. Megszeressék az állatokat ,és értékeljék őket.
Ott szombaton fura volt nélkülük. Szeretném ha többet lehetnénk együtt. Ha közösen elmennénk kirándulni, fagyizni , ebédelni.
De ez már egyre ritkábban lehetséges.Felnőttek,és dolgoznak.
Már csak a remény marad meg nekem,hogy egyszer lesznek unokáim,és nekik megadhatom majd azt, amit a gyerekeimnek nem tudtam.
Mert szerintem minden szülő vágya, hogy idősen ,tapasztaltan, átélje megint a szülő szerepét felelősség nélkül .És az elmulasztott pillanatokat az unokával pótolja.